Elvárások






– Atyaúristen!! Az egy gyerek?! Azonnal hívjátok a rendőrséget!

A férfi falfehéren lépett ki a kertbe. Munkája során a legkegyetlenebb borzalmakkal találkozott. Látott már több hetes hullától kezdve, összeégett emberen át, ürülékbe fulladt állatig szinte mindent. De ez most több volt, mint amit fel tudott dolgozni.
– Megtalálták?
Feleszmélve a beszélő felé fordult. Az idős asszony a két kertet elválasztó drótkerítésnél állt, egyik kezében metszőollóval, a másikon kis kosárkával, és néhány szál rózsával. Arcára széles karimájú kalapja borított árnyékot, melynek szélét most kissé felemelte, hogy a tűzoltót jobban láthassa.
– Tessék?
A férfi lassan tért teljesen magához a révületből.
– A kutyát. Furcsa, nem is tudtam, hogy van kutyájuk. Biztosan új szerzemény lehet. Bár nem tudom, minek nekik kiskutya, mindketten egész nap dolgoznak. Egy állatnak sok szeretet kell, megboldogult uram is mindig mondta…
A férfi közelebb lépett, és közbevágott.
– Bocsánat, de nem tudja véletlen a kisfiú nevét?
Az idős asszony megrökönyödött.
– Kisfiú?
– Ön hívott minket, igaz?
– Igen, a kutya miatt. Valami fiatal jószág lehet, egész délelőtt vonyított. Gondoltam, beszorulhatott valahová.
– Mivel szomszédjuk, biztosan tudja a gyerek nevét.
– Gyerek? Holtzéknak nincs gyerekük! Vagyis volt egy, de szülésnél meghalt.
Az asszony annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, ahogy az erős, fiatal férfi holtsápadttá fehéredik ismét. Pedig már éppen kezdte visszanyerni az egyensúlyát, de most… most kezdett összeállni a kép.
– Mikor is volt… talán négy, vagy öt éve… Borzasztóan megviselte őket, az óta szinte bezárkózva élnek…
– Kérem, menjen be a házba, de ha lehet, maradjon otthon. A rendőrség egészen biztosan ki akarja majd kérdezni!
– Rendőrség?! – sopánkodott a szomszédasszony. – Csak nem fogják őket állatkínzással vádolni?! Csak pár óra volt, az ég szerelmére!
Ez volt az a pillanat, amikor a férfi inkább visszafordult a házba.
Milyen udvariatlan fiatalember – gondolta az özvegyasszony – pedig jóképű, és annyira kedvesnek látszott. De hát nem minden a látszat…

– A nő idegösszeomlást kapott, amikor a rendőrség megjelent a munkahelyén.
A doktor a szemüvegét törölgette, miközben beszámolt a hadnagynak. A hőség elviselhetetlen volt, pedig már jócskán benne jártak a délutánban. A tűzoltók hívása után gyorsan pörögtek az események, néhány óra alatt minden érintett a kapitányságon volt. Kivéve az asszonyt, aki kórházba került.
Ebben az évben hirtelen jött a nyár. Egy héttel korábban még kellemes, tavaszi idő volt, mostanra azonban beköszöntött a kánikula. Majdnem tizenöt fokkal volt melegebb, mint néhány napja, és ez a legtöbb ember idegeit jócskán megviselte. A doktor izzadt arcát törölgette, a hadnagy pedig úgy érezte legszívesebben darabokra tépné az egész rohadt aktát.
– Mocskos egy ügy ez… – morogta az orra alá.
– Elájult, és be kellett vinnünk a kórházba. Az óta magához tért, de sokkos állapotban van. Nem hiszem, hogy ki tudja hallgatni. Szerintem sokáig pszichiátriai kezelésre szorul majd…
– Meg is érdemli… Le kellene csukni mindkettőt!
– Gondolja?
A hadnagy felcsattant.
– Miért? Maga érti, hogy tehet valaki ilyesmit?!
A doktor megvonta a vállát.
– Pszichológus vagyok. Az a dolgom, hogy értsem.
– Nem mondja komolyan…
A doki újra levette a szemüvegét, és játszani kezdett a szárával. Csak néhány hete hordta, és nehezen szokta meg, most pedig, hogy betört a meleg, úgy érezte, a pára állandóan megreked mögötte.
– Nézze, nem azt mondom, hogy egyetértek, talán még azt sem, hogy megértem őket. Inkább csak azt, hogy átlátom a mögöttes lelki mozgatórugók működését…
– Akkor világítsa már meg nekem is, hogy tehet ilyet épeszű ember… egy szülő?!
– Az egész a gyászra, és a szégyenre vezethető vissza.
– Gyász?! Szégyen?! Mi az ördögről beszél maga?!
– Érzelmileg ez az ügy sokkal bonyolultabb, mint jogilag. Holtzék szinte a pokolban éltek az elmúlt években. Bármit is gondol, hogy megérdemelnek, ők annál többet szenvedtek.
– Ha maga mondja…
– Nézzen a szemükbe! Tele van bűntudattal. Amit tettek, azt nem gonoszságból tették… egyszerűen… nem láttak más lehetőséget.
– Nekem ne védje őket! – fakadt ki a férfi. – Látta azt a szerencsétlen gyereket?! Ki volt kötözve az asztal lábához! Az asztalhoz, amit lecsavaroztak, hogy mozdíthatatlan legyen, érti?! Odakötözték, és a póráza körbetekeredett a lábakon, nem tudott szabadulni! Tudja, hogy miért vinnyogott?! Mert nem érte el a vizes tálját! Az ember a kutyájával sem bánik így! Vagy ha igen, azt is büntetni kell! De ez egy gyerek, az ég szerelmére! És maga még őket sajnálja?!
– Nézze, ez…
– Ha a szomszédasszony nem hallja meg a sírását, talán sosem derül ki, mi folyt ott! A tálban húgymeleg volt a víz… de még azt sem érte el! Mire a tűzoltók odaértek, már félájult volt… Maga szerint miféle emberi érzelem adhat erre elfogadható indokot?!
– Nyugodjon meg, hadnagy! Higgye el, teljesen megértem a felháborodását!
A doktor érezte, hogy jobb visszakozni. A rendőrnek egy részről teljesen igaza volt. Másrészről viszont… a helyzet sosem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik. A kívülállók kiváltsága felszínesen ítélkezni.

– Amikor megszületett a legboldogabb emberek voltunk… értik?! De két óra múlva közölték, hogy a fiúnk down-szindrómás. Hogy sosem fog normális életet élni… Láttunk már ilyeneket, tudtuk, hogy mi vár rá… és ránk…. az ilyesmi tönkreteszi a családot… a kórházban meg is mondták… vége a normális életünknek… hogy egy „ilyen”… véget vet neki… Az orvos azt mondta, haza se vigyük…
A férfi szeméből könnyek csordultak ki. Az emlékek, a szégyen, és a bűntudat úgy fojtogatták, hogy alig jött ki hang a torkán. A rendőr látható ellenségességgel nézte, de a doktoron nem látszott ennek a jele.
– Miért nem hagyták a kórházban?
– A mi fiúnk… – suttogta, majd zokogásban tört ki.
– Kér egy pohár vizet?
A hadnagy visszafogta a grimaszt, mely elárulhatta volna az érzelmeit. Még mindig nem értett egyet a pszichológussal, de nem kockáztathatta, hogy hibázzon az eljárás során.
– Mindenkinek azt mondtuk, hogy meghalt születésekor… hogy a kórházban elhamvasztották, és nem lesz temetés. Egy táskában csempésztük haza.
– És senki nem tudott róla?!
– Kis település ez… ha valaki tudja, mindenki tudja… A városba jártunk gyerekorvoshoz. Ott volt a vizsgálóbizottság, és minden más is. Ott vettük a gyerekruhákat is. Sosem vittük ki a házból, csak ha muszáj volt elvinnünk valahová, olyankor pedig letakartuk a kocsiban, mielőtt kiálltunk a garázsból, és csak akkor vettük le róla a pokrócot, mikor már nem láthatott senki…
A hadnagy keze ökölbe szorult az asztal alatt. Hiába látta a mardosó bűntudat jeleit a férfin, megbocsáthatatlannak tartotta, hogy így bánt egy gyerekkel. Erre nem látott mentséget.
– De… miért volt erre szükség?
– Amikor gyerekek voltunk, lakott egy fogyi pár utcával arrébb… Mindig záptojással dobáltuk a házukat. Ha kijött az utcára, vagy a kertbe, minden arra járó rajta röhögött.
A rendőr mély lélegzetet vett, arcvonásai kőkemények voltak, hogy elrejthesse lenézését, és haragját.
– És a szüleik mit szóltak?
– Ők adták a tojásokat… Értse meg… itt az ilyesmit nem viselik jól. Azt mondják, az ilyeneknek nem kellene élniük… Féltünk, hogy vele is ezt teszik majd… és velünk…
– Tudja, vannak csoportok, alapítványok… kérhettek volna segítséget…
A férfi kétségbeesetten nézett a doktorra.
– Értse meg, ha bárki megtudta volna…! Amikor kicsi voltam, apám öccsét baleset érte. Nem volt halálos, de elveszítette a fél kezét… a családja kiközösítette! Soha többé nem láttam! Hogy tehettük volna ki magunkat ennek?! A feleségemet kirúgták volna az iskolából, ha a szülők megtudják, hogy egy ilyen gyerekünk van!
– Ember, hallja maga, mit mond?! – fakadt ki a hadnagy.
– A saját családom szerint minden fogyatékos undorító! Nem hoznak hasznot a társadalomnak, tehát nem is kellene élniük!
A pszichológus a rendőr karjára tette a kezét, majd jóval barátibb hangon szólalt meg.
– A down-szindróma nem a világ vége… Az olyan gyerekek, mint az ön fia, hosszú, boldog, és egészséges életet élhetnek. Hihetetlen szeretet van bennük, és sokkal több dologra lehetnek képesek, mint a legtöbben gondolják.
– Öt éves, és nemcsak nem beszél, de járni sem tud! Nem szobatiszta, amikor hazaérünk, úgy kell kivakarni a saját szarából!
– Talán nem így lenne, ha nem hagyták volna egyedül…
– Dolgoznunk kellett! Meg kellett védenünk a családunkat, hát nem érti?! Meg kellett védünk magunkat…. meg kellett védenünk őt…

– Én ezt még mindig nem értem! Azt mondja, hogy a családért, meg a gyerekért tette, de kínozták!
– Tudom, hogy nem fogja érteni, de amikor megszületett a gyerekük, és kiderült, hogy sérült, ezek az emberek összetörtek. Mind összetörnek!
– De…
– Nem értheti, de ez mégis hasonlít ahhoz, mintha elveszítenék.
– De a gyerek él…!
– Valóban. De azt a gyereket, akit megálmodtak, és akit hónapokig, vagy akár évekig vártak, azt elveszítették! Az életet, amit megálmodtak neki, és mindent… Ha meghal a gyermek, mindenki megérti a gyászt. De ha életben marad, akkor senki… vagy legalábbis nem sokan. Pedig ugyanúgy veszteség ez is… Normális esetben a család, a barátok támaszt nyújtanak, és azok, akiknek ez a feladatuk, átsegítik a családot az első sokkon. Ha ezek nincsenek, és a család egyedül marad, csak az ő erejükön múlik, hogy hogy tudják feldolgozni a helyzetet. A legtöbb esetben nem is sikerül teljesen. A családok széthullanak, az anyák általában védik a gyereket, az apák viszont saját sikertelenségüket, és kudarcukat látják bennük. A frusztráció, ami ezzel jár, bárkit megviselne. Ezeknek az embereknek sérült az önértékelésük. Tele vannak szégyennel…
– A saját gyereküket szégyellik?!
– A tehetetlenségüket, és azt, hogy kudarcot vallottak abban, ami minden élő számára elsőrangú feladat.
– Bocs, doki, de nem értem.
Sóhajtva nézett a rendőrre. Valójában épp olyan rugalmatlan, és korlátolt, mint azok, akik záptojást dobáltak. Az egyetlen különbség, hogy az értékrendje közelebb áll az elfogadhatóhoz… persze ez is csak nézőpont kérdése. Korszakonként különbözik a normális. Mégis a hadnagyé volt most a standard-hez közeli. A Norma.
– Valójában minden napjukat rettegésben élték, féltek, hogy kiderül a titkuk. És bűntudatban, mert tudták, hogy ez a gyereknek sem jó. De szentül hitték, hogy még mindig jobb, mint ami rájuk várna, ha felfedik…
– Ez nem elfogadható! Millió egy lehetőségük volt rá, hogy jobban döntsenek! Hogy segítséget kérjenek, elköltözzenek, máshol, máshogy új életet éljenek… A gyerekért meg kellett volna próbálniuk…
– Igen… de ennyi telt tőlük. A hátterük alapján ez volt az egyetlen, amire képesek voltak. Egyszerűen nem is láttak más utat. Elvárták tőlük, ők pedig megtörtek a súly alatt. Nem voltak elég erősek A környezetük…
A hadnagy felfortyant. szinte saját fiát látta kikötözve, egy korty vízért sírva, és akárhányszor mentegetni próbálták a szülőket ez a kép, és a félájult, szőke, vágott szemű kisfiúé felváltva kísértette, és bőszítette.
– Akkor maga szerint nem hibásak?
– Nem ezt mondtam. De nem csak az ő hibájuk. Hanem a rendszeré. Ami megengedi, hogy egy gyerek eltűnjön szem elől… vagy hogy a hozzájuk hasonló családok segítség nélkül maradjanak!
– Hát nem tudom doki… Nagyapám azt mondaná, hogy aki így bánik egy gyerekkel, azt le kell csukni, és kész. Nem nézte volna, hogy mennyire féltek, vagy szenvedtek, csak azt, hogy mit érzett az a szegény kissrác, amikor nap-nap után kikötözték… Tényleg… mi lesz a kicsivel?
– Egészséges, és testileg nem sérült.
– Testileg…
– Ami a lelkét illeti… nos… az IQ-ja nem mérhető, mivel nem foglalkoztak vele szakemberek, jobban le van maradva, mint normális lenne, de azt gondolom, hogy középsúlyos értelmi fogyatékos kategóriába kerülne. Az elvártnál is alacsonyabb szinten kommunikál, és valószínűleg megtanulta, hogy hiába kérne, vagy várna segítséget a világtól. Őszintén nem tudom, hogy ezt valaha jóvá lehet-e tenni… De remélem…
A doktor mélyet sóhajtott. Bár kötelessége volt feltárni a lelki hátteret, és hivatalból megérteni őket, mégis remegett a gyomra, ha arra gondolt, mit tettek azok, akiket védeni kényszerül. Minden embernek megvan a saját igazsága. Ennek ellenére sokkal szívesebben élt volna egy olyan világban, ahol egyetlen gyermeknek sem kell szenvednie, vagy nélkülöznie. És ez utóbbi alatt nem csak az ételt, vagy a ruhát értette, hanem az alapvető biztonságot, és szeretetet, a megértést is. Szentül hitte, hogy az emberiség elsődleges célja ennek a világnak a megteremtése kellene, hogy legyen.
A hadnagy ismét ökölbe szorította a kezét. Mondhatnak bármit, számára nem volt megérthető, ha egy szülő nem áldozná fel akár az életét is a gyerekéért. És ebbe beletartozik az is, hogy vállalja, hogy mások mit mondanak, vagy gondolnak. Egy gyerek, főként egy újszülött a szüleire van utalva. Bennük van minden bizodalma, ők jelentik a világot, és az életet! Ha valaki nem felel meg ennek az elvárásnak, úgy nem is méltó rá, hogy szülő legyen!


A szülő és gyermek közti feltétlen szeretet a legszentebb kapocs a ember életében.
De mi történik, ha éppen a neveltetésünk, és a környezetünk töri meg ezt a kapcsot, és veszi el a feltétlenséget? Mi történne velünk magunkkal, ha többé nem járna szeretet másnak, csak a tökéleteseknek? Vajon létezik erő, ami ezután visszaadhatja a világba vetett bizalmunkat?


Szégyenérzet:
Erős, negatív érzelem, mely a bűntudattal ellentétben nem valamely tettünkben, hanem önmagunkról alkotott képünkben gyökerezik. Sérült önértékelés esetén a vélt, vagy valós okok miatti szégyen tönkreteheti az emberi kapcsolatokat is. Hiába irracionális a félelmünk, a szégyen, és a kisebbségi érzés gyakran teljesen eltorzítja a reális képet, és a körülöttünk lévő világot.